Tegnap biciklit béreltünk Bariban és eltekertünk egy Molfetta nevű, viszonylag jelentéktelen kisvárosig, ahol az egyetlen említésre méltó talán a finom cappuccino és a fogyasztása közben megszemlélt motorostalálkozó volt, továbbá egy pizzéria ahol nem készítenek pizzát (csak este), így kénytelenek voltunk tésztát enni. Nem volt rossz, bár engem kissé zavart a "valódisága", vagyis az érezhető tehén-íz amely nyilván a valódi tejszín használatából következett. Hiába, aki instant levesen és mirelit kaján nő fel...

A motorokról meg az jutott eszembe, hogy miért van az, hogy csajt motoron viszonylag ritkán látni? Mármint, egyedül, és felöltözve (fiú mögött ülve - életben vagy alulöltözötten - poszteren inkább jellemző). Nem hinném, hogy fizikailag nem lennénk rá képesek, inkább az lehet, hogy ez a motorozás egy ilyen férfias-macsós dolog, pedig amúgy elég király, nemrég próbáltam (rendesen felöltözve), igaz, nem én vezettem. Na, mindegy, egy újabb dolog a bakancslistámon, de ehhez még meg kell várnom, hogy hosszú és hullámos hajam legyen mert milyen szexi már levenni a bukósisakot, amiből előbukkan egy fényes és jóltáplált hajzuhatag!! (hm...  a reklámok által generált szexista bevésődések...)

De egyenlőre maradjunk a biciklinél, tehát az első állomásunk az előbbinél látványosabb, Giovinazzo nevű kis halászfalu volt, ahol szombat délután lévén, minden sarkon esküvői fotózást tartottak, de ezt szó szerint kell érteni, 10 méterenként! Mennyire eredeti ötlet, menjünk a kikötőbe fotózni, ott még biztos senki nem fotóztatta magát!

 Csak úgy sugárzik az arcukról az öröm és spontaneitás. De amúgy, is nekem olyan furcsa ez az egész esküvő-biznisz. Olyan erőltetettnek tűnik a sok szervezés és tervezés, meghívás és megsértődés, a barátok is ismerősök sorrendbe állítása az alapján, hogy ki éri el a meghívó-küldési küszöböt... A rengeteg pénz, amit el lehet rá költeni, majd ez egész esemény szörnyű görcsössége. Elég csak megnézni az ilyen és hasonló fotókat, nem az látszik, hogy ez lenne életük legboldogabb napja vagy mi... A vendégekről nem is beszélve. A többség csak udvariasságból megy el, valójában utálja, hogy megint megy ki 20-30 ezer az ablakon. A másik része az vebdégeknek ugye az előbb említettek párja, na ők csak unott fejjel ülnek végig utálják, hogy egyáltalán fel kellett öltözni, el kellett jönni, hogy tök ismeretlen emberekkel töltsék az egész estét. Nekem biztos nem lesz ilyen esküvőm de ha mégis, már előtte jól berúgok, hogy legalább én érezzem jól magam!

További képek itt:

Sajnos nem sikerült olyan mértékben haladnom az utazás alatt, mint ahogy szerettem volna, idő és hálózat hiányából következően. Mindenesetre, már az első pár nap során is feltűnt, hogy mik azok a dolgok, amiben hasznomra válhat illetve segít fejlődni egy ilyen jellegű projekt, valamint, milyen alapelveket kell figyelembe venni a kivitelezéshez. Röviden összefoglalom.

1. Fókusz.

Ha tudod, hogy viszonylag kevés időd van sok feladat megvalósítására, minden percben észnél kell lenni. Nem szabad bambulni, elkalandozni az interneten, fölöslegesen nézelődni boltokban vagy csak nézni a pókot a falon. (Tevékenységek, amiket viszonylag gyakran űzök.) A fontossági sorrend is lényeges: mi jöjjön először, mi fér még bele, mit kell elengedni. Ez nekem eddig nagyon nehezen ment, akár a munka terén, de azt hiszem, az egész életemre nézve is: mindig eltűnt az irányzék, elmosódott a horizonton az az irány, ami felé tartottam.

2. Push to the limits.

Ez elég magától értetődő. Tolni ütközésig. Amikor már úgy érzed, elfáradtál, nincs erőd, nincs kedved, majd holnap... akkor még egy picit ráhúzni.

3. Tegyél valamit - MOST!

Nem holnap, nem hétvégén, nem ha megjött a fizu, ha vége a nyárnak, ha lesz rendes melóm, ha, ha, ha..... Rengeteget halasztgatok dolgokat, a közös költség befizetsétől kezdve a vezetésen át az önmagam kitalálásáig. Sosem alkalmas az időpont, valami mindig szar, lenne jobb dolgom, de mosni is kéne, inkább most eszem, de XY ma ér csak rá, másnapos vagyok, végülis jó lesz ez így... ééééés ez így megy tovább a végtelenségig mert annyira rohadt kényelmes nem szembenézni a feladattal.

+1. Mondjuk ez alap. A CÉL.

Így, csupa nagybetűvel. Igazából ez tök triviális, ismét, de azért kár, hogy nem tudtam ezt mondjuk... 10 éve?! Amikor az ehhez hasonló közhelyeket olvasom, hogy kellenek álmok, meg célok, igazából semmit nem mondanak, mert úgy gondolom, ezt én is tudom, blabla de amikor egy valódi, létező ember példáját látom, akkor az olyan mint... egy hatalmas pofán b*szás. Mit csináltam eddig?? Mivel töltöttem a napjaim?? Te jó ég, ez tök egyszerű, ennyi lett volna?? Persze előttem sem körvonalazódott ez még teljesen, ezért is kezdtem ezt a blogot, egyfajta meta-projektként, megnézni, hogyan is tudok haladni dolgokkal és megvalósítani kitűzött feladatokat. És, bár egy hét telt csak el, és nem is haladtam annyit, mint szerettem volna, azt elmondhatom, hogy szeretem csinálni, jó érzés, hogy már ennyit összehoztam, és cseppet sem érzem elvesztegetett időnek, amit eddig rászántam.     

Egy kis zene az életérzéshez:

"Látod, az életed egy kifogás-tenger,

sohasem tudod, hol a part"

Nem, nem tudok feltölteni, talán ezt a szöveg még menne de a képek biztosan nem… Na mindegy, majd utólag, a lényeg, hogy meglegyenek a bejegyzések.

Ma is lőttem pár képet, ki is pofoztam őket Adoba Lightroomban, bár még így is hatalmas a lemaradásom a régebbi képeimmel: Málta, USA, esküvők, na meg még régebbi képek, amiket egyszer szeretnék szintén feltölteni/nyomtatni.

Ma egy farmersort volt rajtam, ami úgy tűnik ebben az évszakban itt már abszolút nem elfogadott viselet (akárcsak a cappuccino ebéd után… na de kérem!), ugyanis a Kiko nevű, még magyar viszonylatban is olcsó sminkcuccos boltban rám kattant a biztonsági őr, miután hosszasan szorongattam a kiválasztott körömlakkot. Nem értettem először, mint mond, azt gondoltam, jófej és kosarat akar adni, majd miután halálra rémült fejjel meggyőződött róla, hogy megvan az összes teszter a 2 eurós körömlakkok polcán, sűrű bocsánatkérések közepette visszasunnyogott a téli-titokzatos-domina-démon (vagy mi) kollekció pultja mögé. Hm… azért ennyire nem néztem ki leppukkantan, hogy pitiáner bolti lopással vádoljanak, de itt nem szabad kilógni a sorból, ha cicanaci kell, akkor az kell, vettem is inkább a hm-ben egy „takarítónő piszamanadrágja”-stílusú darabot, már csak egy ízléstelenül színes sportcipő kéne, és akkor jó leszek.

Befejezésnek pár kép máról:

Az első napot bevallom, máris ellógtam... De mentségemre szóljon, hogy szörnyen működik (vagyis nem működik) a wifi az apartmanban, dehát Dél-Olaszországban vagyunk, minek a hálózat...?! Szóval félórányi szenvedés után elment a kedvem a dologtól, pedig lőttem este pár képet az óvárosban.

Érdekes ez a hely amúgy, turistákat nem láttunk azon két magyar srácon kívül, akik hozzánk hasonlóan a városi retkes "strandon" itták a bolti sört. A régi városrész olyan, mintha egy faluba csöppenne az ember ahol konkrétan a konyhában vacsorázó családok szájába látni, ugyanis a szűk, középkori utcákat szegélyező házakban a konyha mindenhol a földszinten van, karnyújtásnyira a be-betévedő nézelődőktől. Az ajtó tárva-nyitva, és este megy az élet ezerrel. Igazából ugyanez történik napközben is: nénik, bácsik, anyukák kiülnek a házak elé székekre, társalognak, iszogatnak, kártyáznak, üvölt a tv meg a régi olasz slágerek, Franceeeesco gyere már haza, estefelé meg kikerülnek az utcára a hatalmas rácsokon a frissen szaggatott tészták. Szóval tényleg, ez az igazi olasz reality, a robogózást meg kaotikus közlekedést ne is említsük mert az annyira uuuncsi.

Ma elmentünk kirándulni Monopoliba és Polignano a Mare-ba, ez utóbbi igen megragadó kisváros szórványosan előforduló német turistákkal. Jó sok képet csináltam, öböl-szikla-naplemente kombó minden szögből.

Ahogy épp az egyik ilyen képet lőttem, az ugrott be hirtelen, hogy igen, ez lehetne az „és mégis.” És mégis… az az érzés, amikor kirúgnak a munkahelyedről, amikor egyedül ébredsz fel vasárnap délben szörnyen másnaposan egy félresikerült éjszaka után, amikor huszadszorra kapsz defektet, századszorra is dobnak, leöntöd magad sörrel, egyedül táncolsz az első sorban a kedvenc zenekarod koncertjén, elázol az esőben, minden eltörik és minden darabokban, na de a lényeg, az az „és mégis…” érzés, amikor veszel egy nagy levegőt, és azt mondod: mégis folytatom, mert eddig mindig volt tovább, és igazából nincs is másfelé, mint előre…

Hogy mikor mi húz ki a gödörből, az mindenkinél változó. Igazából mindig arra vágytam, hogy legyen egy ilyen biztos pont az életemben, amibe lehet kapaszkodni, ha minden kötél szakad, ha magányos vagyok, kételyekkel teli vagy csóró. Sokáig azt hittem, ezt egy másik ember fogja jelenteni, de ez persze téves elképzelés volt. Persze nem akarok valami szkeptikus, emberekből kiábrándult furcsa szerzetnek tűnni, sőt, néha kételyek is merülnek fel bennem az efféle gondolkodás helytállóságát illetően. Az Út a vadonba című könyv szerzője idézte az alábbi sorokat:

„Az igaz, hogy sok alkotó embernek nem sikerül felnőtt típusú személyes kapcsolatokat teremtenie és sokuk végletesen magányos. Az is igaz, hogy egyes esetekben egy trauma, például korai elválás vagy haláleset a potenciálisan alkotó embert afelé tereli, hogy egyéniségének csak a viszonylagos elszigeteltségben kiteljesedő oldalait fejlessze. De ez nem jelenti azt, hogy a magányos, kreatív tevékenység önmagában kóros…

Az elkerülő viselkedés valójában válaszadás, célja, hogy megvédje a kisgyermeket a dezorganizált viselkedéstől. Ha ezt a fogalmat átvisszük a felnőtt életre, azt találjuk, hogy az elkerülő viselkedést tanúsító kisgyermek könnyen fejlődhet olyan személyiséggé, akinek legdöntőbb szükséglete, hogy olyan értelmet és rendet találjon az életében, amely nem teljes egészében vagy nem elsősorban személyek közötti kapcsolatokra épül.”

ANTHONY STORR: Solitude: A Return to the Self

Szóval valahogy mindig ezek a sorok jutnak eszembe, amikor olyan emberekkel találkozok, akiknek az életében a legfőbb szervező elem valamilyen külsődleges cél vagy tevékenység, aminek minden mást alá rendelnek, legyen az művészi vagy munkával/szabadidővel kapcsolatos.

Másrészről viszont, és ez valami teljesen érthetetlen oknál fogva a szombat esti vodkaszódás-nyálcsorgatós (mármint nem részemről, hanem a leginkább barátnőimet körülvevő fiatalemberek részéről) buliban világosodott meg előttem, talán mert oly nagy tehernek éreztem, hogy egyáltalán szavakat kell kiejteni a számon hajnali 2 után… na szóval, a tényállás az, hogy alapvetően introvertált személyiségként nyilvánvalóan olyan tevékenységet kell végeznem legalább részben amelyben az alkotói magány áldásos hatásait élvezhetem. Magyarán szólva: el kell fogadnom, hogy szükségem van az egyedüllétre ahhoz, hogy igazán hatékony legyek és szellemileg kielégítő munkát végezzek, ezért az ettől való félelmemmel le kéne számolni egyszer és mindenkorra.

Fú erről tudnék még elmélkedni a végtelenségig de most inkább nem teszem, jóéjt!

Nem igazán haladtam ma sokat gondolataim síkján, mondjuk az igaz hogy melóban voltam eddig.

De, hogy mára is legyen azért valami magvas gondolad, beleolvastam ebbe a blogba:

http://perenyiandras.com/a-kudarctol-valo-felelem-legyozese/ (kép innen),

ahonnan az alábbi bölcsességet szeretnékm magamévá tenni:

"Bontsuk le a dolgokat egészen apró lépésekre és kezdjünk el végig sétálni az úton. Csak szépen, lassan, egyik lépést, a másik után. Ne törődjünk a végeredménnyel egyelőre. Csak azt lássuk, ami közvetlenül előttünk van. (...) Ne féljünk. Mindig lett és mindig lesz valahogy. És higgyünk benne, hogy az életben minden okkal történik. Ha ezt az egy dolgot egyszer megértjük és elfogadjuk, nem érnek többé kudarcok az életben. Csak érteni fogjuk, hogy másik irányba kell haladnunk, mint amit feltételeztünk."

Megpróbáltam facebook-oldalt létrehozni ennek a blognak, nem igazán sikerült (még).

Egyébiránt nem sokat haladtam előre. Kimostam pár cuccot. Beregisztráltam a www.dogsurf.hu oldalra (13. ker kutyái, reszkessetek!) Majdnem elmentem jógára. Kaptam egy állásajánlatot egy nagyon kedves ismerősömtől, akinek ezért roppant nehéz volt azt mondani, hogy igazán jófej vagy hogy segíteni próbálsz, de nekem most itt el kell kezdenem önmegvalósítani ezerrel, és nem fér bele, hogy még egy most-épp-ez-van-jó-lesz-addig-is típusú melót kezdjek.

Na de hogy mégis akkor mit, ezt konkrétan még én sem tudom, szóval arra gondoltam, hogy fellapozom a réges-régi papír-alapú naplóimat ugyanis azokban folyamatosan listákat írtam arról, hogy mik is a terveim majd egyszer, már amikor éppen nem az aktuális szerelmi életem fejtegettem (ami nyilván nem létezett szóval nem tudom miről tudtam annyit írni).

Na jó, elég nehéz bármilyen írást is találni, ami nem arról szól,hogy miért nem tetszem ennek vgy annak, soha nem lesz pasim, meg barátaim se, ááá és különben is, minden szar...

Na jó. 2003 dec. 9.

"A két legfontosabb az életben:

- látni a világot,

- szerelem, vagyis szeretet (...)"

Na tessék, jól megmondtam a tutit.

Hol is kezdjem... 100 (+3) nap múlva, 2015. december 31-én megkapom  az utolsó fizetésem, ennyi időm van tehát arra, hogy kitaláljam, hogyan tovább, mit is akarok kezdeni az életemmel.

Múlt héten derült ki, hogy megszűnik a cég, ahol dolgozom (és amit egyébként kedvelek leginkább a kollegák és a munkahelyi hangulát folytán), ez azt jelenti, hogy a szám szerint 5. munkahelyemnek fogok ez esetben búcsút inteni 3 éven belül. Nem mondanám, hogy sokkolt a dolog, mindnyájan számítottunk rá, én személy szerint meg csupán kellemes, átmeneti pihenőnek tartottam az itt töltött időt, amíg összekapom magam és fel nem építek valami ütős tervet az életem további részére, amivel majd befutok és híres leszek és gazdag.

Nos, a koppanás előbb jött, mint gondoltam, a nyarat úgy kezdtem el, hogy még kiélvezem ezt a felsztiválszezont aztán majd ősszel belevetem magam... Igen, mindig ez volt, majd ősszel, majd ha meglesz a diplomám/lakás/munka/szerelem szóval majd ha készen állok a nagy ugrásra, akkor majd odateszem magam... De valójában, sosem lebegett előttem egy konkrét cél, csak vártam, hogy valami történjen, meg különben is, a tél még olyan messze van... Ja, nem!

Tehát arra gondoltam (nyilván nem elsőnek ezen a világon...) kihasználva az apokalipszis hangulatot, meg hogy már úgyis minden mindegy, belehúzok, és a hátralévő 100 nap (az olaszországi nyaralás kezdetétől számítva) mindegyikén próbálok valami olyat tenni/gondolni/létrehozni/inspirálni ami jobbá teszi az életemet, és egyben élvezem is, olyanná, amilyenné mindig is szerettem volna, hogy váljon (akármilyen is az). Legyen tehát minden nap nyár! :)

Elöljáróban annyit, hogy rendkívül lusta és kitartásra és folytonos erőfeszítésre általában képtelen ember vagyok, szóval valószínűleg utálni fogom magam ezért az egészért, szenvedni fogok és anyázni, hogy mégis minek?? De ha nekem sikerül, sok, kis apró lépés révén bármiféle változást előidézni, akkor tényleg bárkinek sikerülhet... Az első lépés mindig a legnehezebb, pedig a legnagyobb út is csupán egy lépéssel kezdődik (ezt biztos mondta már valaki).

Szóval a nyaralás kezdetéig igazából csak szeretném nagyjából összeszedni, hogy miket is tervezek majd csinálni, megteremteni a materiális feltételeket (tiszta ruhák, kaja...) és forrásokat gyűjteni világmegváltó tervek tekintetében.

Holnap folytatom a tervezési fázist...

Az előző bejegyzésemben, "érzésre" megfogalmazott nézőpont-váltás szükségességéről (is) szól Mérő László cikke Martin Seligmanról és a tanult tehetetlenségről. Mérnöki hozzáállásával Mérőnek kezdetben nehéz volt megértenie, hogyan alapulhat egy tudomány és annak problémamegoldási mechanizmusa a rendszer (ez esetben az emberi lélek) hibás működéséra, zavaraira. Hiszen úgy tűnt számára, hogy a pszichológia szerint nincs is egészséges ember, "legfeljebb mindenki másképp beteg." Mert azt sokkal nehezebb meghatározni, hogy mi az, hogy egészséges ember. Mérő szerint azért van ilyen, azzal együtt, hogy mindenkinek vannak néha bizonytalanságai, válságos időszakai.  

És itt jön be a képbe a tanult tehetetlenség. Na és annak az ellentéte. Seligman számtalan kísérlettel mutatott rá arra, hogy a sokáig passzivitásra, beletörődésre, akár a fájdalom elviselésére (az áramütést kapó kutya akkor sem ugrott el, mikor már megtehette volna) kondicionált állatok nagyon nehezen sajátítanak el egy, az eddigiektől különböző  viselkedésformát. A pszichológia tudománya szerint ez a viselkedésmechanizmus rendkívül sok lelki bajnak az okozója.  

Azonban, ennek létezik az ellentéte is, a tanult optimizmus (learned optimism) amelyről már sokkal kevesebb szó esik, pedig igen is tanulható, az "átlagos", egészséges tartomány határán még éppen belül eső emberek számára is, akik amúgy nem gondolják magukat "beteg"-nak, (úristen, hiszen akik pszichológushoz járnak, azok mind BETEGEK!!!) Hát pedig nem, egy ilyen jellegű tréning bárki számára hasznos lehet az önismeret és a mindennapi problémák terén. Na de szerencsére egyre több a pozitív pszichológia terén végzett tudományos kutatás és az ezeket hétköznapi nyelvre lefordító, ismeretterjesztő, akár kicsit self-help jellegű kiadványok. (Vigyázat! Könnyű komolytalan, szakmailag nem megalapozott könyvekbe belefutni!) 

Hogy ez mennyire menő (lehet), azt egy nemrég beindított telefonos applikláció is bizonyítja, a neve: Lantern. Persze azt nem tudom, hogy mennyire megy az üzlet, de állítólag neves egyetemek tudományos kutatásai állnak mögötte. Vicces, mert pont jó arra, hogy elkerüljük a terápiára járás bélyegét, hiszen nincs fizikai kontaktus a "coach"-oddal (azért ez jobban hangzik, mint hogy "therapist", nem?), a címlap ajánlása szerint vannak viszont "daily exersize-ok, "professionalized coaching" meg aztán ebből "emotional well-being" (Amúgy kognitív viselkedésterápiára alapul a módszerük.) Kitöltöttem az ingyenes szintfelmérőt, ami igazából már inkább egy klasszikus, állapotfelmérő pszicho-tesztre hasonlít: önértékelés, társas élet, alvás... Továbbá nekem még nagyon ráment az étkezési zavarokra, alkoholfogyasztásra, szorongásra és depresszióra. (Vajon ez véletlen lenne?!)

Szóval a lényeg, hogy nem rossz ez az irány, ha máshogy nem, hát sunyiban, okostelefonon merjünk segítséget kérni, ha úgy érezzük, valami nem klappol. Aztán később, ha hatékonynak bizonyul a dolog, akár valódi terápia is lehet belőle.  

És ha már teszttöltögetés, itt van még egy, a jungi típusokról, alap: http://lelektanitipusok.net/tesztek/teszt_jung