Ma elmentünk kirándulni Monopoliba és Polignano a Mare-ba, ez utóbbi igen megragadó kisváros szórványosan előforduló német turistákkal. Jó sok képet csináltam, öböl-szikla-naplemente kombó minden szögből.
Ahogy épp az egyik ilyen képet lőttem, az ugrott be hirtelen, hogy igen, ez lehetne az „és mégis.” És mégis… az az érzés, amikor kirúgnak a munkahelyedről, amikor egyedül ébredsz fel vasárnap délben szörnyen másnaposan egy félresikerült éjszaka után, amikor huszadszorra kapsz defektet, századszorra is dobnak, leöntöd magad sörrel, egyedül táncolsz az első sorban a kedvenc zenekarod koncertjén, elázol az esőben, minden eltörik és minden darabokban, na de a lényeg, az az „és mégis…” érzés, amikor veszel egy nagy levegőt, és azt mondod: mégis folytatom, mert eddig mindig volt tovább, és igazából nincs is másfelé, mint előre…
Hogy mikor mi húz ki a gödörből, az mindenkinél változó. Igazából mindig arra vágytam, hogy legyen egy ilyen biztos pont az életemben, amibe lehet kapaszkodni, ha minden kötél szakad, ha magányos vagyok, kételyekkel teli vagy csóró. Sokáig azt hittem, ezt egy másik ember fogja jelenteni, de ez persze téves elképzelés volt. Persze nem akarok valami szkeptikus, emberekből kiábrándult furcsa szerzetnek tűnni, sőt, néha kételyek is merülnek fel bennem az efféle gondolkodás helytállóságát illetően. Az Út a vadonba című könyv szerzője idézte az alábbi sorokat:
„Az igaz, hogy sok alkotó embernek nem sikerül felnőtt típusú személyes kapcsolatokat teremtenie és sokuk végletesen magányos. Az is igaz, hogy egyes esetekben egy trauma, például korai elválás vagy haláleset a potenciálisan alkotó embert afelé tereli, hogy egyéniségének csak a viszonylagos elszigeteltségben kiteljesedő oldalait fejlessze. De ez nem jelenti azt, hogy a magányos, kreatív tevékenység önmagában kóros…
Az elkerülő viselkedés valójában válaszadás, célja, hogy megvédje a kisgyermeket a dezorganizált viselkedéstől. Ha ezt a fogalmat átvisszük a felnőtt életre, azt találjuk, hogy az elkerülő viselkedést tanúsító kisgyermek könnyen fejlődhet olyan személyiséggé, akinek legdöntőbb szükséglete, hogy olyan értelmet és rendet találjon az életében, amely nem teljes egészében vagy nem elsősorban személyek közötti kapcsolatokra épül.”
ANTHONY STORR: Solitude: A Return to the Self
Szóval valahogy mindig ezek a sorok jutnak eszembe, amikor olyan emberekkel találkozok, akiknek az életében a legfőbb szervező elem valamilyen külsődleges cél vagy tevékenység, aminek minden mást alá rendelnek, legyen az művészi vagy munkával/szabadidővel kapcsolatos.
Másrészről viszont, és ez valami teljesen érthetetlen oknál fogva a szombat esti vodkaszódás-nyálcsorgatós (mármint nem részemről, hanem a leginkább barátnőimet körülvevő fiatalemberek részéről) buliban világosodott meg előttem, talán mert oly nagy tehernek éreztem, hogy egyáltalán szavakat kell kiejteni a számon hajnali 2 után… na szóval, a tényállás az, hogy alapvetően introvertált személyiségként nyilvánvalóan olyan tevékenységet kell végeznem legalább részben amelyben az alkotói magány áldásos hatásait élvezhetem. Magyarán szólva: el kell fogadnom, hogy szükségem van az egyedüllétre ahhoz, hogy igazán hatékony legyek és szellemileg kielégítő munkát végezzek, ezért az ettől való félelmemmel le kéne számolni egyszer és mindenkorra.
Fú erről tudnék még elmélkedni a végtelenségig de most inkább nem teszem, jóéjt!
