Olvastam ma egy cikket a gyerekvállalásról, elég kemény. Arról szól, hogy mennyi ember vállal gyereket, mert kell, aztán meg szenved mert hatalmas szívás az egész (ennek az aspektusait nagy részletességgel indokolja is.)

De persze, az jó, ha sok gyerek születik... Hát nem tudom. Nem tudom, mennyire lesz jó egy olyan gyereknek az élete, akit csak muszájból vállaltak, mert nem volt jobb dolguk, mert azt hitték, ez majd feldobja a kapcsolatot, vagy mert ez a boldogság záloga, vagy mert egyszerűen ez az élet rendje. Ezek a szülők minden bizonnyal egy csomó lelki problémával/feszültséggel küzdenek, és ez óhatatlanul lenyomatot hagy a gyerek lelki fejlődésén. Még a "viszonylag normális" szülők gyerekeinek is lehetnek olyan hiányaik, amiken felnőtt korukban keményen kell dolgozniuk. Mert nincs tkéletes szülő, ahogy tökéletes ember sem. Valamit mindenki elcsesz, ez elég valószínű, még ha nem is direkt. Főképp, ha  szüleink generációját nézzük, ahol egyáltalán nem volt divat az érzelmekről beszélni, önsegítő könyveket olvasgatni, neadjisten terápiára járni. Szóval, valószínűleg az emberek többsége nem ússza meg a gyerekkort kisebb-nagyobb sérülések nélkül, és fiatal (vagy kevésbé fiatal) felnőtt korában csak és kizárólag rá vár a feladat, hogy megoldja ezeket  problémákat és egészséges önértékelést alakítson ki. Épp most olvastam egy Csernus-cikket: ez nem úgy működik, hogy az önbizalom egy olyan valami, ami vagy velünk születik, vagy nem. Tudatosan kell dolgoznunk rajta.  

Mint ahogy dolgoznunk kell sok mindenen: hogy tanuljunk, azért, hogy majd jó munkánk legyen, hogy legyen mit ennünk, hogy egészségesek legyünk, a kapcsolataink fenntartásán, az otthonunk kellemessé tételén... Van egy testünk, amivel születünk, de semmi mást nem kapunk meg ingyen, alanyi jogon. Miért gondoljuk azt, hogy a lelki egészség/boldogság/önbizalom/harmónia, vagy nevezzük akárhogy, valami olyan dolog, amivel automatikusan rendelkeznünk kell, mégpedig abból a (téves) felfogásból következően, hogy idilli volt a gyerekkorunk, szerettek a szüleink, példát mutattak és megtanítottak mindenre az életről. És most azokról ne is beszéljünk, akiknek elváltak/meghaltak/alkoholisták voltak/bántalmazták stb. a szülei... Mert nekik aztán tényleg extra nehéz, és nem is értem, hogy miért feltételezzük, hogy maguktól egyszer csak tök normális felnőttek lesznek és mindent úgy tesznek, ahogy a nagykönyvben (a társadalom által elvárt módon) meg van írva.

De szerintem nem is kéne ennyire messzire menni. Rengeteg "mikrosérült" ember van, akik a látszólag átlagos, kétgyerekes, középosztálybeli családokból kerülnek ki. És nekik is baromi nehéz tud lenni. (Megjegyzem, a fenti gondolatmenet azt a feltevést veszi alapul, hogy lelki problémáink jelentős része a gyerekkorból a családból eredeztethető. Ha meg nem, akkor meg viszont méginkább igaz az, hogy saját magunknak kéne dolgoznunk a lelki jól-létünkért, mert még csak nem is lehet másra kenni.) 

És mégis, még manapság is, alap feltevés az, hogy valaki JÓL VAN. Vannak emberek, akiknek vannak problémáik, akik mentális betegségekkel küzdenek, pszichológushoz járnak, esetleg gyógyszert is szednek (jájjj de durva, persze cigi/alkohol/fű az tök normális, de ez is csak kulturális kérdés), de lehet, hogy csak egyszerűen szomorkásak és életuntak. Ők, "szegények" úgy a társadalom 5-10-25-akármennyi százalékát alkotják. Vannak mindenféle, nyitott gondolkodásra sarkalló oldalok (itt egy példa), amelyek próbálják velünk elfogadtatni, hogy sok ilyen ember van köztünk, és ez nem gáz. És ez a törekvés amúgy tök fontos is.  

DE.

Ezek a problémás emberek tulajdonképpen - mihez képest is "nem normálisak"? Mit jelent az, hogy normális? De tényleg, van olyan? Mert én, ahogy magam körül látom, ez a kivétel. És a legtöbb ilyen kivétel már huszonévesen komoly lelki válságokon és masszív terápián van túl/benne. Miért is gondoljuk, hogy a "normális" az alap? Hogy az csak úgy jön, megkapjuk alanyi jogon, születésünkkel? Semmilyen tudás nem születik velünk, illetve ha van is ilyen képesség (pl. a nyelvi készség alapja ilyen egyesek szerint), ahhoz hosszú és szisztematikus tanulási folyamat  szükséges, hogy kibontakozzon.  

Tehát tulajdonképpen, miért tartjuk deviánsnak/ problémákkal küzdőnek/ személyiségzavarosnak azokat az embereket, aki nem szuper-happyk, sikeresek és magabiztosak? Miért vannak tele a magazinok "Hogyan legyél boldog/sikeres/jó anya/egészséges..." Témájú cikkekkel, h mindenki olyan baromi jól van?  És mindennapi beszélgetéseink során hányszor hallunk pozitív élményekről való lelkendezést, és hányszor panaszkodást, nyöszörgést, más hibáztatását, deszarezazország-típusú monológokat?  

Akkor mégis, miért olyan fura, hogy valaki terápiára jár, gyógyszert szed (mondjuk nem megfázásra, hanem arra, hanem hogy egyáltalán fel bírjon kelni reggel), miért ciki? Miért gondolják sokan, hogy ez csak a gyenge embereknek való, akik nem képesek egyedül megküzdeni a problémáikkal? Végül is nekünk is van két kezünk, meg ott az Obi, a legtöbb embernek mégsem fordul meg sem a fejében, hogy maga vakolja be a lakást vagy fesse ki. Most a reneszánsz freskók restaurációjáról ne is beszéljünk. (Egyébként, érdekes kritika egy érdekes filmről.)

Szóval összefoglalva, most igazából nem is toleranciára meg nyitottságra, hanem teljes paradigmaváltásra lenne szükség a lelki egészségről alkotott nézeteink terén. Szerencsére manapság egyre nő az érdeklődés a pszichológiai témájú könyvek és előadások iránt, itt is lesz egy, és remélhetőleg ez szép lassan azt is magától hozza majd, hogy nem lesz ciki szakemberhez fordulni, vagy egyáltalán beszélni a bizonytalanságainkról. Mert az életben semmi sem jár ingyen, és akármilyen közhelyesen hangzik, a saját boldogságunkért nagyon is meg kell dolgoznunk.  

 A szerző fotói